Ha elmegyünk ebbe a faluba, akkor elsőre talán fel sem tűnik nekünk az, hogy valójában a világ egy olyan pontján járunk, amit teljes biztonsággal vehetnénk fel a Homályzónák képzeletbeli katalógusába. Az élet itt teljesen hétköznapi, a helybéliek vendégszerető módon üdvözlik az idetévedőt, mindenki teszi a dolgát, mosolyog, tehát minden annyira normálisnak tűnik. Ha jobban szemügyre vesszük Nant és környékét, még akkor sem fogunk semmi különlegesbe belebotlani. Ha nem figyelünk minden apró részletre, még hiányérzetünk sem lesz. Pedig lehetne, hiszen Nanban nincs egyetlen temető sem.

Igen, jól olvasták, ennek a falunak nincsen temetője. Számtalan prózai magyarázatot felhozhatnánk ennek magyarázatára, kezdve onnantól, hogy az elhunytakat talán elhamvasztják, és maradványaikat szétszórják, vagy, hogy a falutól jóval távolabbra temetik halottaikat, például azért, hogy azok éjszakánként nehogy visszakóboroljanak hozzájuk. De tudjuk, hogy mindezen magyarázatok csupán mellébeszélések lennének, mivel a helybéliek maguk szolgálnak megoldással a nem hétköznapi rejtélyre.

Ez a megoldás pedig nem más, mint az, hogy a holttestek egészen egyszerűen eltűnnek. Nanban hozzávetőlegesen négyszáz fő körül ingadozik a helyi lakosság lélekszáma, a populáció jó ideje elöregedőben van, mivel a fiatalok inkább a városokba szállingóznak a jobb megélhetés reményében. A hatvan éven felüliek száma a teljes lakosság mintegy kétharmadát teszi ki, ám ennek ellenére évente mindössze négy-öt elhalálozás történik, többnyire természetes okokból kifolyólag. Már az is figyelemre méltó, hogy a faluban jóval magasabb az átlagéletkor – sokan megérik a kilencven évet –, mint az országban, ám ennél is különösebb, sőt, megmagyarázhatatlanabb, hogy miután valaki meghal, a teste néhány órán belül egész egyszerűen semmivé válik.

Nanban ez állítólag emberemlékezet óta így van, az itt élők teljesen természetes módon élik meg ezt a rendkívül különös és kissé hátborzongató jelenséget. Azt követően, hogy egy ember meghal, rendkívüli sürgés-forgás veszi kezdetét, mert mindössze három, de legfeljebb négy óra marad a végső búcsúztatás ceremóniájára. Az elhunytat gyorsan felravatalozzák, a hozzátartozók körülállják a testet, és így várják meg, amíg az elkezd semmivé válni. A folyamat igen megdöbbentő, az egész úgy néz ki, mintha a test valahogy feloszlana a levegőben. Félreértés ne essék: szó nincs elporladásról, a test egyre halványabbá válik, majd áttetsző lesz, és végül nem marad a helyén semmi. Mintha teljes egészében átalakulna energiává, vagy dimenziót váltana…

A Nanban tapasztalható holttest-eltűnések teljesen egyedi, példa nélkül álló jelenségnek számítanak, olyan unikumnak, amivel szemben teljesen értetlenül áll mindenki, mivel semmiféle korábbi, vagy hasonló esetet nem jegyzett fel még senki a világon. Éppen ezért sokan úgy gondolják, hogy a környék, ahol a falu fekszik, rendelkezhet valamiféle anomáliával, például ismeretlen eredetű sugárzással, de ez esetben korántsem a hely viselkedik ilyen furcsán, hanem inkább a Nan-belieknek van valamiféle nagyon különleges tulajdonságuk, ami ezt a jelenséget produkálja a halál beállta után.

Vizsgálatokra azonban nincs sok lehetőség. Ha egy Nanban született lakos holttestét elviszik máshová, az eltűnés, semmivé válás akkor is bekövetkezik, így nincs mód boncolásra sem. A felszívódás előtti néhány órában a holttest megközelíthetetlen, a hozzátartozók szentként tisztelve őrzik rokonuk porhüvelyét, ezért ebben a stádiumban sem tud senki behatóbb teszteket végezni a testen.

Egy thai orvoscsoport egy alkalommal Nanba költözött, és egy hónap alatt mindenegyes élő személyt rendkívül alapos orvosi vizsgálatoknak vetették alá. Hihetetlen, de semmi különös elváltozást, rendellenességet nem találtak senkinél, így nem voltak képesek kimutatni semmi olyan szervi elváltozást, ami esetleg a halál beállta utáni anomáliát produkálhatná.

Nanban továbbra sincs temető: férfiak, asszonyok, gyerekek ha elhunynak, úgy válnak semmivé, mintha magával ragadná őket egy rejtélyes erő.