Az utolsó normann király, Stephen uralkodása Anglia sötét korszakai közé tartozik. Stephen, aki 1154-ben ragadta magához a hatalmat, gyenge és buta uralkodó volt, aki meggyengítette a királyság hatalmát azzal, hogy címeket, földet és nemesi előjogokat adományozott bárkinek, aki hajlandó volt támogatni őt. Emellett még költséges polgárháborúba is bocsátkozott és hagyta, hogy lerobbanjon az államgépezet, valamint, hogy alattvalói elveszítsék kapcsolatukat a Koronával. A hétköznapi emberek hatalmas tömege számára ez az aggodalom és a viszályok korszaka volt.
Sötétség = hiszékenység?
A városokban, uradalmakban, falvakban és a földeken persze tovább folyt az élet. A földet megművelték, a termést betakarították, de az élet nehéz volt és a háborútól való állandó félelem miatt a gazdasági élet visszaesett. Ahogy az gyakran előfordul nagy nehézségek idején, a szenvedők ezrei növekvő kétségbeeséssel csüngtek az Egyház kínálta érzelmi menedéken. A vallással azonban együtt jár a hiedelem is, hogy a nem e világiak, a testetlenek valóban léteznek. Amit a szem nem láthatott, éppoly valódi és látható volt, mint a látható világ. Az, hogy a szellemek az emberi szem számára nem láthatók, az csak az ember távolságát jelenti Istentől. Néhány embernek megadatott az, hogy láthatták a szellemeket, és néha ezek a testtelen lények meg is jelentek, akár spontán módon, akár megidézés révén. A középkorban másképp fogadtak egy paranormális eseményt, mint napjainkban: félelmet, tiszteletet, érdeklődést keltett – de nem meglepetést. E hozzáállás elkerülhetetlen velejárója volt az, amit ma hiszékenységnek hívunk. Érthető, hogy a megmagyarázhatatlan középkori eseményekről szóló beszámolók szavahihetőségét egy ilyen környezetben kell megvizsgálni, mégpedig fenntartásokkal.
Elnézést, hogy ilyen hosszadalmasra nyúlt a bevezető, de a megfelelő hozzáállás érdekében muszáj volt mesélni az akkori ember hiszékenységét tükröző állapotról. Különben nem értenénk meg, és nem fogadnánk el az alábbiakat, amelyek pedig igencsak rejtélyesek és megmagyarázhatatlanok.
A kolostorok akkori krónikásai tudták ezt. Köztük volt Newburgh-i William is, egy yorkshire-i kolostor szerzetese, aki 1200-ban felidézve Stephen uralkodását, említést tett egy csodáról, amelyet kénytelen volt elhinni a sok szemtanú beszámolója alapján. Állítása szerint ugyanis megjelent a faluban két különleges, zöld színű gyermek.
 |
|
A két zöld gyerek megmagyarázhatatlan felbukkanásáról Woolpit falu táblája is megemlékezik.
|
Csodaaratás
Egy akkori krónikás így mesél a rejtélyes eseményről: „Van egy falu Angliában, mintegy 7-8 kilométerre Edmund Mártír és Boldog Király kolostorától, amelynek közelében árkok találhatók emberemlékezet óta, amelyeket angol nyelven Wolfpittes-nek (Farkas ároknak) hívnak, és ezek adnak nevet a szomszédos falunak is. Az egyik aratáskor e két árokból egyszer csak előmászott egy fiú és egy lány, testük minden porcikája zöld volt és különös, ismeretlen anyagból készült ruhákba voltak öltözve. Zavarodottan kóboroltak a búzatáblában, mígnem az aratók elfogták és bevitték őket a faluba, ahol sokan összegyűltek, hogy lássák ezt a csodát.”
 A coggeshalli Ralph apát, a Woolpittől 50 kilométerre, délre lévő essexi kolostor krónikása már kevésbé volt szkeptikus a zöld gyermekeket illetően, ám ugyancsak kevésbé volt határozott bőrük színével kapcsolatban, azt állítva, hogy csak „zöldes színezetük” volt. Senki sem értette beszédüket. Amikor érdekesség gyanánt elvitték őket egy lovag, bizonyos Sir Richard de Calne wikesi házába, keserves sírásra fakadtak. Kenyeret és más elemózsiát tettek elébük, de egyikhez sem nyúltak, jóllehet erős éhség kínozta őket, mint a lány később elmondta. Végül, amikor frissen, tövestül szedett babot hoztak be a házba, izgatottan mutatták, hogy adják nekik a babot. Amikor elébük tették, a bab tövét nyitották fel, nem pedig a héját, azt gondolván, hogy abban vannak a babszemek, de mivel nem találtak egyet sem, újfent sírni kezdtek. A jelenlévők látták azt és felnyitották a héjat és megmutatták nekik a csupasz babszemeket. Élvezettel falatoztak belőle, és sokáig nem ízleltek más ételt. A fiú állandóan szomorú és erőtlen volt, és rövid időn belül meg is halt. A lány jó egészségnek örvendett, és miután hozzászokott a különböző ételekhez, teljesen elveszítette zöld színét, és fokozatosan visszanyerte egész teste mozgékonyságát. Ezután a szent keresztségben újjászületett, és sok éven át a lovag szolgálatában állt… és meglehetősen ledér és feslett életmódot folytatott.
Ahogy a krónikások látták
A lány később férjhez ment egy King Lynnbe való férfihez, és itt telepedett le. Itt gyakorta kérdezték származását illetően, és arról, hogyan került annak idején társával együtt Wollpitbe. A krónikák eltérnek egymástól ezen a ponton. Van, aki azt jegyezte fel, hogy egy teljesen zöld országból jöttek, amelyet zöld emberek laktak, és úgy hírlett, hogy az országban nincs napsütés, csak félhomály. Egyik nap a nyájat terelgették, amikor elértek egy barlanghoz. Amikor bementek, harangok gyönyörűséges hangját hallották, amelyeknek édes muzsikájától elbűvölve, hosszú időn át kóboroltak a barlangban, mígnem elértek a barlang szájához. Amikor kiléptek, elvesztették eszméletüket az erős napsütéstől és a levegő szokatlan hőmérsékletétől, így hosszú ideig ott feküdtek. Megrémülve azok hangjától, akik rájuk rontottak, el akartak menekülni, de nem találták a barlang bejáratát, és „elfogták” őket.
A másik krónikás beszámolója szerint azonban a gyerekeket egy búzatáblában találták, nem pedig egy barlang előtt. A lány az alábbiakat mesélte magáról:
„Mi Szent Martin földjének lakói vagyunk, ő a mi fő szentünk… Egyik nap apánk nyáját legeltettük a mezőn, amikor csodálatos hangokat hallottunk, épp olyat, amit most hallunk, amint a St. Edmund összes harangra zeng. Így, midőn ezeket a csodálatos hangokat hallgattuk, hirtelen elmerültünk a lélekben és az önök búzatáblájában találtuk magunkat.”
A lány azt is elmesélte, hogy országa keresztény terület, saját templomokkal, egy olyan föld, amelyet a fény földjétől egy „széles patak” – feltehetően egy tenger – választ el.
Igaz lehet?
Elég hihetően hangzik, hogy a két rejtélyes, idegen gyerek valahol Woolpit közelében bukkant fel, és a falubéliek ott fedezték fel őket. Nehéz idők jártak akkoriban, és nem nehéz elképzelni, hogy egy túl nagy család, amelyik nem tudja eltartani minden tagját, úgy dönt, hogy megszabadul két kisebb tagjától. Azokban a nyomorúságos időkben ez gyakran megesett, sőt, megeshet még ma is. De a gyerekek zöld színe és a történet más „tényei” teszik ezt ilyen különleges esetté, ugyanakkor felidéznek számos középkori babonát és hiedelmet, amelyek jelentős kételyeket támasztanak az egész történettel kapcsolatban. A beszámolók szerint a gyerekek zöldek vagy zöldes színezetűek voltak. Semelyik más színnek nincs ilyen természetfeletti jelentése. A folklórban a zöld színnek érdekes kettős jelentése van: ez az élet és termékenység színe, ugyanakkor mágikus és enyhén baljóslatú szín is egyben, amelyet gyakran tündérekkel társítanak.
Ha a két woolpiti gyermek tényleg zöld volt, akkor a falubéliek valószínűleg természetfeletti lényeknek gondolták volna őket. De mi van akkor, ha valaki, aki jelen volt hirtelen előbukkanásuknál, úgy döntött, hogy mindenféleképpen természetfelettiek: mennyi idő múlva vált volna a színük a legenda részéve, egy olyan ténnyé, ami a szóbeszédből alakult ki? Ez egy jól kitalált elmélet, bár nem nehéz megemészteni. Ezt a feltevést támasztja alá a woolpiti gyerekeknek a zöldbab iránti rajongása is. A bab hagyományosan a holtak és a szellemek eledele,és a babona szerint a holtak lelke a babültetvényekben lakik, de a babnak jó tulajdonságai is vannak: a ház körül szétszórva állítólag elűzi az ördögöt.a boszorkányok járta földön egy babszemet kellett a szájban tartani, hogy aztán a járókelő ezzel köphesse le az útjába kerülő első boszorkányt. Az a részlet, hogy a két gyerek semmi mást nem evett, pusztán azt a gondolatot erősíti meg, hogy egy másik világból származtak. Erős a gyanú, hogy valaki ezt a részt a hangsúly kedvéért tette a történetbe, így nem is kell szó szerint venni.
A legvalószínűbb azonban az, hogy két idegen gyereket sorsukra hagytak nomád szülei. A két gyerekre később az éhhalál és a teljes kimerültség határán találtak rá. Zöld színük a sárgaság egy formájából vagy vérszegénységből származhatott. Más részről persze lehet, hogy egyszerűen csak zöldek voltak az undortól – esetleg azért, mert túl sok zöldbabot ettek? Ezt soha nem tudjuk meg…
|
Egy örökzöld történet
 A woolpiti történet egy érdekes utózöngéje a spanyol Katalónia tartomány egyik aprócska falujában, Banjosban felbukkanó zöld gyerekek története. A történet szerint 1887 augusztusában néhány paraszt két gyerekre bukkant, akik egy barlang szájánál sírdogáltak. A kisfiú és a kislány a falubéliek számára érthetetlen nyelven beszélt, és a Barcelonából hívott specialisták sem ismerték fel a nyelvet. Ismeretlen anyagból készült ruhákba voltak öltözve, de a legfurcsább mégiscsak az volt, hogy bőrük fényes zöld volt.
A gyerekek először rémültnek látszottak, ezért a falu polgármestere hazavitte őket, és gondoskodott róluk. Étellel kínálta őket, de azok visszautasítottak mindenféle ételt, és öt napon át csak forrásvizet ittak. Ekkor azonban észrevettek egy tál nyers zöldbabot, és abbahagyták a böjtölést. Ettől fogva zöldbabon és vízen éltek, de a fiú annyira legyengült, hogy egy hónapon belül meghalt. Testvére azonban megerősödött, és hamarosan annyira megtanulta a spanyol nyelvet, hogy el tudta mesélni, honnan is jött.
Az illusztráción a két rémült
zöld gyerek látható, akiket
egy katalóniai faluban,
egy barlang bejáratánál találtak.
|
|
Természetesen, az örök félhomály földjéről, ahol soha nem süt a nap, természetes határa pedig hatalmas folyó volt, amelynek túlpartján egy napfényben fürdő föld látszott. A félhomály országában békés nomádélet folyt, mígnem egy nap hatalmas zaj süketítette el a gyerekeket, akik egyszer csak a napsütötte falucskában találták magukat.
Ezt hallva a kíváncsi emberek keresni kezdték a rejtett világhoz vezető bejáratot, de nem jártak sikerrel. A lányka alkalmazkodott az új élethez, bőre fokozatosan elveszítette zöld színét. Öt évvel később békésen távozott az élők sorából, de magával vitte származásának titkát.
A történet furcsán ismerős, valóban hasonló a woolpiti gyerekek esetéhez. Az egyetlen különbség az, hogy a banjosi gyerekeknek mandulaformájú, ázsiai szemük volt, valamint az, hogy a lát öt évvel később hal meg, és nem megy férjhez. Ám, amikor megtudjuk, hogy a gyerekekről gondoskodó polgármester neve Ricardo de Calno, akkor a történet szavahihetősége minden kétséget kizáróan megkérdőjeleződik. Ugyanis egy bizonyos Sir Richard de Calne találkozott a woolpiti zöld gyerekekkel. Hacsak a sors nem játszott különös véletlent, akkor bátran kijelenthetjük, hogy a banjosi gyerekek története merő kitaláció.
De hogy lehetett az, hogy a banjosi történetet mégis megtörténtnek tartották annak idején? Egészen az 1950-es évekig a woolpiti történetről nem sokat lehetett hallani, ám 1959-ben először sugalmazni kezdték, hogy a gyerekek a „negyedik dimenzió” világából jöhettek, ami a miénk mellett létezik. Továbbá sokan úgy érezték, hogy a történet arra is utal, hogy a gyerekeket egy űrbéli világból teleportálták, ahol az emberek a föld alatt élnek.
|
Forrás: noiportal.hu
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
